135 mm, f 5,0; 1/100 sec, ISO 200
Tíz éves voltam, amikor elköltöztünk szülővárosom,Tuzla egyik végéról másikra, saját házunkba. A két városvégé között nagy volt a különbség: egyik nagyon urban környezetté vált, másik (az utóbbi) meg mindig csendesebb, álmosabb, félig falusi hangulatot őrizte meg. Ott azért lehetett szabadon játszani és kint lenni akar egész nap. Közvetlen szomszédságban velem majd nem egykorú gyerekek voltak, egy kivétellel fiúk, többi pár évvel fiatalabb, vagy ép idősebb, de annak ellenére mindig együtt játszottunk. "Kemény magban" öten/hatan voltunk, egy iskolába jártunk és, mert mindenki harmonikázott, egy zenekarban játszottunk, egy-mást követtünk mindenhova és együtt nőttünk fel. Aztán, mindenki saját úton indult. Csak ketten maradtak ott, ahol először találkoztunk. Jött a család...meg háború. Túléltek. Új gyerekek játszottak a réten, bandáztak régi búvóhelyeken, aztán ők is felnőttek. Andrea most érettségizett.
96 mm, f 5,0; 1/100, ISO 200 Nálunk, Boszniában, nincsen szalag avató, nincsen ballagás, de van érettségi bál. Az az első alkalom, amikor fiúk öltönyt vesznek fel, nyakkendővel, szép bőrcipővel, lányok estélyit, a nem mindennapi ékszerrel és magas sarkú cipővel, vagy szandállal. Komoly frizurával. Nem egy esetben, az első komoly frizurával. Mert épp, hogy felnőttek lettek. Mindenkinek leeseik az álla, amikor látják őket felvonulni a bálra. Ragyognak.
Csak, hogy nem mindenki lehet ott. Andrea nagymamája, például, messze lakik, tengerparton és nem tud gyakran meglátogatni unokáját. Ő Magdi-néni, akinél már sokan nyaraltak meseszép Korcsula-szigeten. És Andrea biztos nem fog ezt a csodálatos báli ruháját oda cipelni, csak hogy megmutassa nagyinak, mert úgy se lesz olyan, amilyen azon az estén volt. Azért elővettem fényképezőgépemet és lefotóztam őt úgy, mint ha most indul a bálra, hogy legyen emlék arra, soha vissza nem térő pillanatra, nem csak nagyinak, hanem anyukájának és neki, sok évtized múlva, amikor nosztalgiával fog gondolni 2015. májusára. Élmény volt.
Csak, hogy nem mindenki lehet ott. Andrea nagymamája, például, messze lakik, tengerparton és nem tud gyakran meglátogatni unokáját. Ő Magdi-néni, akinél már sokan nyaraltak meseszép Korcsula-szigeten. És Andrea biztos nem fog ezt a csodálatos báli ruháját oda cipelni, csak hogy megmutassa nagyinak, mert úgy se lesz olyan, amilyen azon az estén volt. Azért elővettem fényképezőgépemet és lefotóztam őt úgy, mint ha most indul a bálra, hogy legyen emlék arra, soha vissza nem térő pillanatra, nem csak nagyinak, hanem anyukájának és neki, sok évtized múlva, amikor nosztalgiával fog gondolni 2015. májusára. Élmény volt.
RSS Feed