Anne volt az első modellem, amikor Luxemburgi munkám során, szabad időben elkezdtem fotózni velem együtt dolgozó rajzolókat. Amerikai-francia származású, 21. éves Bournemouth-i művészeti egyetem hallgatója, azon a nyáron csatlakozott "Pinokkió"-csapathoz, hogy némi tapasztalatot szerezze egy igazi produkcióban. Tudomásom szerint, az elég jól sikerült neki.

A fenti képet stúdió parkolójánál készítettem, hátérben pár bokorral. Ép a naplemente után. Fő vaku frissen vásárolt, használt Canon Speedlite 550 EX volt, 1/1 vagy 1/2 erővel, egy 50 x 50 cm softboxban jó magas állványon. Oldalfény egy régi Speedlite 430 EZ, csupasz és 1/16 erejével. Fotó jobbra egy kék színű, garázs épület előtt készült, ugyan ott, stúdió szomszédságában. Egy kollégámtól kölcsönkértem piros jogging felsőt és úgy lett Anne a nap Piroskája. Eredetileg más ötletem volt, de már sötét volt és a gépem nem tudott távolról rendesen fókuszálni, azért csak közeli képek lettek jók.

Anne repülni készül ("I believe I can fly..."). Gondoltam, ha már nem csak csinos, de fiatal is, nem lesz nagy dolog számára párszor ugrani, nagyobb hatás érdekében. Abból jó sok ugrás lett és más nap mindene fájt, de a fotók szépen sikerültek. Úgy lett egy egész sorozat a levegőben tartozó zöld tündérről. Itt csak egyet mutatom. A már említett magas állvány most jobb oldalon volt. Fényereje 1/1. A 430 EZ vaku segédfényt biztosított a bal oldalon, alig észrevehető hatással. Ép hogy az árnyékokat lágyít. Itt nem volt kérdés nagylátószögű vagy normál objektív. Ezeket mind 18 és 20 mm zoom beállítással fotóztam, mivel én sem tudtam sokkal hátrébb menni. 
Amíg Anne ebből szerezte szép, új fotókat, én sok és értékes tapasztalatot. A legérdekesebb az volt, hogy - ha az ember vakuval fotózik - pont azt a pillanatot, amikor keletkezik a kép, semmi képen nem láthat: rugós tükör eltakar fényt a keresőben és vakon fotózik. Hála az LCD-nek rögtön lehet látni mit produkál, de korrigálni csak a következő fotóra lehet. Egy idő után, de szorgalmas fotózás réven, már előre képes "látni" a végeredményt és akkor már könnyebben mozog technikai paraméterek között. Én azon az úton indultam amikor tudomást szereztem a vakuk használata számos előnyeiről és lehetőségeiről. Mivel szeretem a kihívásokat, de feszegetni a határokat sem unom, az lett a célom, hogy otthonosan mozgok vakuk világában és azóta már szép eredményeket elértem.

Minden évben, június első szombaton osztálytalálkozónk van. Gimnazista osztályra gondolom. Ahogy túl voltunk 30. évfordulón, mások példáját követve, megbeszéltünk, hogy minden évben ezen a napon találkozunk. Aki tud jönni, ott lesz, aki nem, majd legközelebb. Én azóta csak egyszer voltam: 31. találozón. Nem mint ha nem akartam menni, csak mindig volt valami, ami miatt nem lehettem ott. Ebben az évben sem sikerült, pedig csak három nappal azelőtt Tuzlában voltam. De, az ott tartózkodásom elérte a limitet és muszáj volt hazajönnöm. Sok a munka. Azért az utolsó napon szerencsém volt vendégül látni az egyik legrégebbi évfolyamtársnőmet, akit az általános iskola első osztály óta ismerem. Közös osztályba csak a gimnáziumi utolsó évben jártunk. Érettségi után sok éven át nem találkoztunk, mig 25.-ik évfordulón újra nem láttunk egymást.  

Ahogy a fotókon is látszik, kellemes, lágy és nagyjából természetes fény hatását hozott a kombináció. Különösen örülök neki, hogy Canon EF-s 55-250 mm f 4,5-5,6 IS teleobjektív ilyen éles képet produkált. Nyilván, azt képstabilizátornak köszönhettem, bár én is figyeltem arra, hogy záridő mindig megfelelő arányban áll minden fókusztávolsággal. Lenti képhez készítettem egy kis beállítási grafikát, ami nagyon közel van egy korábbihoz, amikor Andreáról volt szó. Vakuállvány lába belelógott a képbe, ahogy igyekeztem úgy elhelyezni, hogy az árnyékok jó irányba vetüljenek. Ebből kifolyólag a "modellek" arcára különösen figyeltem. Az állvány lábát könnyen kiretusáltam.

Néhány évvel ezelőtt, szerencsém volt dolgozni egy igazi Armanival. Én nem voltam divat, hanem rajzfilm tervező, ahogy ő se Giorgio (kép jobbra), hanem Jacopo (minden további kép). Jacopo Armani, gyártásvezető luxemburgi Iris Productions stúdióban, ahol akkor készült az eddigi legeredetibb "Pinocchio", egész estés rajzfilm. Legeredetibb abban az értelemben, hogy nagyon közel állt a könyvhöz - ami sokak számára teljesen ismeretlen maradt. Minden esetre, Jacopo két kerekű masinával járt munkahelyére és egyszer megbeszéltünk, hogy készítek róla pár fényképet. Íme az eredmény.

Ahogy a címfotón is látszik, naplementekor kezdtünk és egyre sötétebb lett, de a vége számomra legérdekesebb volt, mert a közeli raktár épület lámpái nagyon jó háttér elemet alkották. Kár, hogy nem volt birtokomban egy igazan nagylátószögű objektív, sokkal látványosabban sikerült volna a felvétel. Se baj, így is szép lett és signor Armaninak is nagyon tetszett. Egyetlen komolyabb problémát fókuszálás okozta, mert ahogy eltelődött, fényképezőgépem egyre gyengébb fényben működött, ami neki nem erős oldala. Teljesen érthető, hiszen egy kezdő (entry) modellről van szó.

Mondanom se kell,  hogy ezek mind beállított képek, az egyiken sem mozog a masina. De, attól még mindig jók és valódi  easy rider élményt nyújtanak. Egy kis retusálás mindenképpen szükséges volt, de én annál többet is hoztam ki a nyers anyagból, mert kihívás volt számomra pár fokkal feljebb emelni a lécet. Kíváncsi voltam mire vagyok képes és milyen problémákkal fogok találkozni, ill. hogyan fogok őket megoldani. Tanulságos kis feladat volt. Ha nem tévedek, ez volt az első fotó session kollégaimmal, sokaknak nagy örömére, ami késő nyártól egészen novemberig tartott. Persze, nem mindig kint, nagy hidegben. Szép számmal fotóztam bent, stúdió egyik kisebb termében, egész napos munka utáni kikapcsolódás címen. Akkor jöttem rá, hogy az emberek - és azok többnyire fiatalok voltak - mennyire szeretik szerepcserét. Egy rövid időre valaki más lenni, vagy egyszerűen VALAKI, aki körül "forog a világ", aki figyelem központjává válik - akkor is, ha csak én voltam, aki figyelt rájuk. És aztán úgy látni magát a fotókon, ahogy addig sose látták. Dupla öröm.
Népszerű lettem, őszen már hosszú várólista alakult, mert én csak hétvégéken fotóztam. Szombaton vagy vasárnapon. Sokszor hétvégéken is dolgoztunk, nem volt nehéz, de volt az is, hogy csak fotózás miatt jöttem be a stúdióba. Ott mindig valaki volt, ha nem is nagyon nyomtunk ceruzánkat, beszélgettünk, főztünk (és mind megettünk!), társalgóztunk...olyan, jó értelemben, "kritikus tömeg" alakult ott, ami teljesen egyedi. Az sose nem ismétlődik meg. De, végül is, egy nem mindennapi rajzfilmet megalkotunk és jó sok fotót hoztam haza. A gyűjteményem első fejezetét.

Andreát utoljára láttam amikor 14 éves volt, 2011.-ben és akkor már lehetett sejteni hogy nagyon szép és helyes lány lesz belőle, de hogy ennyire, azt nem gondoltam. Mint kitűnő tanuló, érettségi vizsga nélkül mehet tovább tanulni  az egyetemre. Úgy van az Boszniában. Ami fotózást illeti, nem csak, hogy igazi szépség lett, hanem nagyon jól tud pózolni és, tudatosan vagy nem, mikrógesztusokat és mimikát minden helyzetben, de ugyanakkor változatosan tud használni. Tuzlai rövid tartózkodásom során, az utolsó napon került sor erre a fotózásra. Igazi meleg nyári délután volt, négy és öt óra között. Ideális helyszín családi házunk mögött, nyugatra néző erkély alatt volt, ahol sűrű bokrok és fák ép annyi napfényt engedték át, amennyire szükségünk volt. Az első szériát úgy fotóztam, hogy Andrea hátát fordított napnak és szép, fényes kontúrt kapott, ami elválasztotta őt a háttérből, de ugyan azt a napfényt egy 82 cm ezüst reflektor visszaverte az arcára és meleg tónussal tökéletesen rávilágított. A lenti fotókon, amiket a ház főbejáratánál készítettem, a jobb oldalon, képen kívüli fal még több fényt verte vissza az Andreára, ami reflektorral együtt sokkal kellemesebb hangulatot eredményezte. Mind két fotót EF 50mm f/1.8 II objektívvel készítettem, ISO 100, 1/60 sec záridővel, bal oldalit f 4,5 blendével, jobb oldalit 
f 3,5 blendével.

Azzal nem lett vége annak a fotós délutánnak, mert még két, számomra igen fontos vendéget vártam. Örültem neki, hogy Andreával gyakorlatilag előkészítettem helyszínt és beállításokat, úgy sokkal lazább ment a következő menet, amiről hamarosan beszámolok ugyan itt. 

Tíz éves voltam, amikor elköltöztünk szülővárosom,Tuzla egyik végéról másikra, saját házunkba. A két városvégé között nagy volt a különbség: egyik nagyon urban környezetté vált, másik (az utóbbi) meg mindig csendesebb, álmosabb, félig falusi hangulatot őrizte meg. Ott azért lehetett szabadon játszani és kint lenni akar egész nap. Közvetlen szomszédságban velem majd nem egykorú gyerekek voltak, egy kivétellel fiúk, többi pár évvel fiatalabb, vagy ép idősebb, de annak ellenére mindig együtt játszottunk. "Kemény magban" öten/hatan voltunk, egy iskolába jártunk és, mert  mindenki harmonikázott, egy zenekarban játszottunk, egy-mást követtünk mindenhova és együtt nőttünk fel. Aztán, mindenki saját úton indult. Csak ketten maradtak ott, ahol először találkoztunk. Jött a család...meg háború. Túléltek. Új gyerekek játszottak a réten, bandáztak régi búvóhelyeken, aztán ők is felnőttek. Andrea most érettségizett.

Nálunk, Boszniában, nincsen szalag avató, nincsen ballagás, de van érettségi bál. Az az első alkalom, amikor fiúk öltönyt vesznek fel, nyakkendővel, szép bőrcipővel, lányok estélyit, a nem mindennapi ékszerrel és magas sarkú cipővel, vagy szandállal. Komoly frizurával. Nem egy esetben, az első komoly frizurával. Mert épp, hogy felnőttek lettek. Mindenkinek leeseik az álla, amikor látják őket felvonulni a bálra. Ragyognak. 
Csak, hogy nem mindenki lehet ott. Andrea nagymamája, például, messze lakik, tengerparton és nem tud gyakran meglátogatni unokáját. Ő Magdi-néni, akinél már sokan nyaraltak meseszép Korcsula-szigeten. És Andrea biztos nem fog ezt a csodálatos báli ruháját oda cipelni, csak hogy megmutassa nagyinak, mert úgy se lesz olyan, amilyen azon az estén volt. Azért elővettem fényképezőgépemet és lefotóztam őt úgy, mint ha most indul a bálra, hogy legyen emlék arra, soha vissza nem térő pillanatra, nem csak nagyinak, hanem anyukájának és neki, sok évtized múlva, amikor nosztalgiával fog gondolni 2015. májusára. Élmény volt.

E hét első felében szülővárosom, Tuzla-ban voltam. Nem fotós, hanem teljesen mindennapi, prózai okok miatt mentem, de elvittem magammal fotó-hátizsákomat és könnyűszerkezetű lámpaállványokat, pár összecsukható fényformálókat és egyéb apróságot. Sose lehet tudni, gondoltam, de igazából reméltem, hogy sikerül rábeszélnem egy-két régi ismerősömet, osztálytársamat és/vagy gyerekeit, hogy álljanak néhány percig a kamerám elé.