 | Egy hosszú pillanatra megállt az idő. Egy élet végét ért, egy szülő elment és a gyerekei - akármilyen idősek - árvák maradtak. Már nincs akire támaszkodnak; akitől mindig kapnak, akkor is ha nem kérnek, mert ő jól tudja, hogy ami van, az nem elég; akihez mindig haza jönnek, mert ő maga otthon és menedék; aki körül mindig jó és nyugodt a légkör. Akiből egy és csak egy van: anya. Gyorsan ment el. Nem szenvedett és másokat sem terhelt hirtelen gyengédségével, tehetetlenségével. Mint ha az utolsó napjaiban is inkább másoknak, nekünk, könnyebbé szeretett volna tenni saját elmúlását. Úgy hunyt el. Én éppen készültem még egyszer elutazni hozzá, amikor kaptam szomorú hírt, hogy már késő. Csak búcsúztatásra érkeztem. Két hónap hiány nyolcvan hét évet élt. Huszadik században hetvenegy évet, huszonegyedik században tizenöt és fél évet. Két században, két millenniumban. Túlélte második világháborút és jugoszláv háborút, 37 évig özvegy volt. Szeretett anya és nagymama, sokaknak drága barát. |
Fenti fotót 2010-ben készítettem, tuzlai otthonában. Akkor még nem volt gépem, bátyámtól kértem kölcsön. Pentax K-10D volt, ha nem tévedek. Nálam volt Villanj körte szett, két áttetsző ernyővel és utazás előtt vettem egy rádiós vakukioldó szettet, hogy kábel nélkül is fotózhatok. Az egyik vaku tőlem balra volt, másik velem szembe állt, kissé oldalra fordítva. Feltételezem, hogy ISO 100 mellett fotóztam, blende f/5,6 és f/8 között lehetett, záridő 1/60 vagy 1/80. Az eredeti háttér könyvespolc volt és azt cseréltem a képen látható zöld vászonnal, Photoshop-ban. Hozzáadtam még egy kis textúrát, így patinásabb lett. Egyszerű, de jó. Biztos vagyok, hogy még visszatérek ehhez a fotóhoz és még "stílusosabb" változásokat végre hajtok majd, de ebben a pillanatban ennél többet nem akarok. A seb még nyílt és fáj.
RSS Feed
