Egy újabb fordítási problémám: mi a helyes magyar kifejezés corporate photography-re? Aki tud, írjon nekem. Addig talán van némi értelme fenti címnek. Minden esetre nagy örömmel készültem erre a fotózásra, mert az illetőt évek óta ismerem és kedvelem, mondhatom azt is hogy családi barátok vagyunk. Ő a Red Baron Magyarország állapítója és budaörsi üzlet vezetője. Ami a képből nem látszik, pedig nem ártana. Csak hogy az előző kép (ami valaki más, jó pár évvel ezelőtt csinált) pont olyan volt és én úgy gondoltam, legyen most más. Egyébként is, összesen 10 percem volt fotózásra, öt variációt rögzítettem és kész. Arra viszont más fel óra volt felkészülés. Hoztam magammal mindent, amire szükségem lehetne, kaptam nagyon szűk kis helyt kávé automata és lépcső között - összesen kb. 2,5 nm -, ami Budaörsi üzlet nagy terme része és ahol csupa neón fénycsövek világítanak. Oda, tehát, beállítottam háttér állványt, egy stúdió vakut és két kis vakut, arra ügyelve, hogy természetes fény hatását, amennyit csak lehet, imitálok. Háttéranyag, ahogy látszik, ismerős. Annak idején, a nagy 4 m széles háttérből levágtam másfél métert, hogy könnyebb lehessen kezelni és összerakni az egészet és azóta kisebb részt portré fotózásra használom. Természetesen, ha csak egy valakiről van szó. Még jó, hogy leggyakrabban pont úgy van. Szóval, d.u. három óra körül elkezdtem beállítani a "színpadot" és negyven perc után készen álltam, négy órára megbeszélt időpontra.

Itt az ábra. Sajnálatos módon, Youngnuo 565 EX vakum valamiért nem hajlandó egyszerre villogni más vakukkal, ha rádiós kioldóra van  kötve. Szimpla slave módban sem nagyon akart összehangolni magát és azért egyre gyakrabban a táskámban marad. A jó, öreg Quantaray - mint teljes korú kézi vezérlésű vaku - hibátlanul működik, csak hogy neki összesen két beállítása van: teljes erő vagy 1/16. Ebben az esetben, az a másik pont elég volt ahhoz, amit szeretem volna elérni - egy kis élfényt Péter bal arcán. Lehetne pár fokkal még hátrébb forgatni, de egyedül voltam és az nem volt annyira fontos, azért hagytam így. Canon Speedlite 550 (még egy jó, öreg) a maga 1/32 erejével épp, hogy "megsimogatta" a "'modell" arcát és 60 x 60 cm softbox, amiben volt, szépen korlátozta a fényét a test felső részére. Ami tényleg egyetlen dolga volt, mert a legtöbb fényt már a hátam mögött, nagy 60 x 90 cm, méhsejtrácsos softboxban rejlő Valimex Pro V-400 biztosított. Annak ereje szinten alacsony volt, fél úton 1/8 és 1/16 között. Pont elég. Próbabábúként egy kedves eladó munkatársat fotóztam és finomítottam a beállításaimon, de az egész nem vett sok időt igénybe. Utómunka alig volt, retus egyáltalán nem. Szimpla ügy.

Múlt héten nem írtam bejegyzést, mert - talán már említettem - volt egy animációs munka pénteki határidővel, azonkívül három napig tanítottam MOMÉ-n egy kurzus keretén és nem volt időm másra. Közben retusálok egy korábbi fotózás legjobb képeit és készülök egy újabb munkára, ami holnap lesz. Azokról is írok majd, ahogy meglesz az anyag. 
Most egy kis intermezzo (szünet): trópusi virágok és növények, saját archívumból. Nem régen csatlakoztam Zsámbéki Fotós Szalon-hoz és úgy látom, jó pár fotóstársam virágokban specializálódott, azért úgy döntöttem, én is teszek valamit az asztalra.

Robit már öt éve ismerem, ö az egyik fiatal, rajzfilmes kollégám. Csak hogy neki papírja is van róla, mert MOMÉ-n diplomázott. Annak idején segítséget kért diplomafilm gyártásában és én segítettem. Nagyon tehetséges animátor. Luxemburgba én hívtam és eljött, hogy dolgozhasson "Pinocchio" produkcióban. Akkor kiderült számomra, hogy gitározik. Egy "Dolor" nevű trash metal zenekárban. Ami nehézen összehozható kapcsolatba vele és az ö személyiségével, de még is... Minden esetre, nekem jó kifogás volt, hogy készítsek vele "egy rock zenész"-témájú fotósorozatot.
Fenti kép egy már ismerős helyszínen készült, két vaku segítségével. A kép jobb oldali vaku egy 50 x 50 softboxban volt, 1/1 erővel, a másik Robi mögött, feltételezem 1/8 erővel vagy gyengébb. Ha nem tudjunk, hogy ott van, úgy néz ki, mint ha az épület oldalán lévő lámpák világítanak rá, ami igaz, csak messze nem ilyen erővel. Szóval "csaltam", de jó szándékból: az a jó világítás egyik titka. Hogy ott legyen, de nem feltűnő. Rejtett, ha lehet.

És úgy talán húsz szór! Én egy karton darabon feküdtem a hideg aszfalton és felfelé fotóztam. Két vakus beállítás, a gép teljes manuális módban, beleértve fókuszálást is. Akkor már elég sötét volt ahhoz, hogy AF bármit is lát, ráadásul, ugrás közben egy kit objektív (Canon 18-55, f/3,5-5,6 II) úgysem tudná olyan gyorsan reagálni.​ Nem maradt más, mint nagyjából fókuszálni ( egy "statikus" próba során) és úgy hagyni. Blende max. f/8 lehetett, ami egy tisztességes mélységélességet (depth of field, DOF) garantált, hogy legalább fél teste fókuszban legyen, miközben vakuk is jól teljesítettek. Mivel ilyen körülmények miatt sorozatfelvételről álmodni sem lehetett, minden ugrásra csak egy kattintás jutott és azért kellett rengeteget ugrani. Annak mellékhatása az volt, hogy Robi pár napig izomgyulladással járt dolgozni, én viszont megúsztam tüdőgyulladás nélkül. Így is sokat áldoztam kreativitás és minőség oltárán, de az már nagyon komoly áldozat lett volna. 

Giorgia egy fiatal, olasz animátornő, akivel Luxemburgban együtt dolgoztunk. Egyszer láttam viselni lila stólát és a látvány annyira megfogott, hogy rögtön megbeszéltem vele egy fotózást. Néhány hónapig kellet várnom, egyrész intenzív animációs munka miatt, másrészt mert a felszerelésem egy ideig még hiányos volt, de végül sikerült. Két vakuval és két softbox-al , sima fehér fal előtt álló Giorgiat következő fénybeállításokkal lefotóztam:

Nagyobb softbox (60x60cm) domináns fényerőt biztosított jobb kéz felől, hátul  (bal oldal felől) alig érezhető árnyék derítéssel másik softbox, ill. annak pereme rávilágít a stólára. A cím alatti fotó ugyan ilyen fénybeállítással készült, csak a modell fordítva állt, úgy az arca lett megsimogatva gyenge vakufénnyel. Jelentős részben fehér fal is visszaverte fényt az arc irányába, ami szinten jót tett a kép hangulata érdekében. Tekintettel a szerény felszerelésemre, alig ha lehetett jobban megcsinálni. Exif adatok nem állnak rendelkezésemre, de úgy emlékszem, hogy az összes képen Canon 18-55 kit obit használtam, f/5,6, 1/120, ISO 100 mellett.

Tipikus Rembrandt fény (fotó jobbra). Attól Rembrandt fény, mert az arc sötét oldalán ott van kis, fényes háromszög. Az orr árnyéka egy bizonyos ponton találkozik az arc árnyékával, vagyis a szájszélen - se feljebb, se lejjebb. Ez mind látható a nagy mester számos festményein. Jót tesz egy kis negatív tér, ami elválasztja modell árnyékos oldalát a háttérből, ahogy ezen a képen is látszik. Természetesen, az árnyék lágyításán is érdemes gondolkozni, de az első sorban a kép hangulatából függ, tehát szükség esetben egy reflektort kell alkalmazni a fő fényforrással szemben.

Ha már nincsen fényes háromszög az arc sötét oldalán és az orr árnyéka nem ér szájszéléig, angol nyelvűek arra azt mondanák, hogy loop light, mert az orr alatti árnyék ív formában jelenik meg. Ezüst reflektor segítségével láthatóak lettek részletek modell árnyékos oldalán is és a háttér elég egyenletesen jött ki. Két lenti fotón ugyan az a háttér (egyébként tiszta fehér fal) jóval sötétebb lett, mert ott már változott a távolság softbox és Giorgia között, vagy is kisebb lett és azzal a fényereje némileg gyengébb, hogy megmaradjon az arcot érő optimális érték. 

Ez volt eddig leghosszabb ideig tervezett családi fotózás, de megérte a várakozást, mert az eredmény is csúcsnak számít. Azt hiszem, két évvel ezelőtt jeleztem először, hogy szívesen készítsek fotókat erről a családról, de a nagyon udvarias tudomásulvételen kívül, hosszú ideig más nem történt. Most már tudom miért: akkor még öten voltak, de nem éltek boldogan. Idén, nyár elején újra szóba hoztam az ötletet és elkezdtünk konkrét időpontot keresni, ami egyik hónapról csúszott a másikra, amíg végre nem állt meg egy szeptemberi vasárnapon.

Több helyszínt választottam. Az első nem túl tágas nappali volt, viszont elég nagy ahhoz, hogy beleférjen az én fehér fotóhátterem és annak tartói. Kétszemélyes kanapét állítottunk előtte, tört fehér takaróval borítva, mert  arra törekedtem, hogy minél semlegesebb környezetben legyenek a főszereplők. Nappali azért is jó választás volt, mert jó sok ablaka van és nem hiányzik természetes fény, akárhonnan fotózik az ember. Annak ellenére, nem bíztam teljes mértékben a helység meglévő adottságára és azért stúdióvakut is használtam, igaz a legkisebb mértékben. Biztonság kedvéért, csináltam egy fotót, ahol csak a háttér és kellékek vannak, mert szükség esetén, azzal tudok korrigálni esetleges hiányosságokat az egyébként jól sikerült fotókon, ami későbbiekben valóban is történt. Beállítás három variációját vettem fel kanapén és kettőt csupán a háttér előtt, a földön ülve/állva. Akkor már éreztem, hogy jó úton járunk.

Következő ötletem volt a lemenő napfényben, zöld fűben pihenő családot fotózni és arra megpillantottam egy nagyon jó helyt, alig néhány lépésnyi távolságban a házuktól. Itt már csak vakut lehet használni, de számítottam rá és elhoztam egy brolly-t, meg egy reflektort, amiket a jobb oldali ábra szerint állítottam be. Kis ideig tartott, amíg nem találtam olyan látószöget, ahonnan nem látszik minden nem kívánatos tárgy vagy növény, végül én is majd nem hason feküdtem, de lényeg az, hogy ez is sikerült úgy, ahogy elképzeltem. Ugyan ezt a beállítást egy másik, alternatív, helyen is megcsináltunk, de elkéstünk néhány másodperccel, a nap már lement és a kép nem az lett, amit szerettem.
Előtte viszont volt egy hosszabb fotózás, amire fontosabb volt a lemenő napfény, azért nem nagyon sajnáltam.

Az utolsó szakasz egyben a legvidámabb volt, mert csak a gyerekekről szólt és a kedvenc kerti játékukról: trambulinról! Egy olyan dolog, amit már nagyon rég óta szeretem volna kipróbálni, de eddig nem sikerült. Az elképzelésemben késő délutáni napsütés szerepelt, egy derítő vaku és nagylátószögű objektív. Az utolsó felsorolt elem hiányában sokáig nem is tudtam megvalósítani fenti koncepciót, de most már az is van, csak a napsütés kimaradt. Tehát, két derítő vakut kellett használnom, trambulin két oldalán, durván 180 fokon. A legtöbb képet úgy vettem fel, hogy a kép bal oldalán látható támasztó falra felállítottam egy két méteres létrát és onnan - a létra tetejéről - lefelé fotóztam három ugrándozó gyerekre. Az addig tartott, amíg ki nem merültek és én sem hittem, hogy bármi újat fogok megörökíteni. Nem beszélve arról, hogy már a vacsora ideje is elmúlt és már lassan lefekvésre is kellet készülniük. Végeredményben összesen kb. 200 felvételt csináltam, abból technikailag 190 jó volt és abból 33 kiválasztott hol a falra, hol egy fotókönyvbe kerül majd. Arról is beszámolok, kicsit később.